Július 24.

Vasárnap isteni reggelivel várt minket a hotel kantinja. Aztán gyors pakolás, egyeseknek még egy végső mártózás a medencében, majd a még előző nap lefixált fuvar izgatott újratárgyalása. A taxisok ekkor még mindig sztrájkoltak ugyanis, a tömegközlekedést pedig utolsó lehetőségként tartottuk számon, s mivel a hotel menedzsere gyakorlatilag azonnal felajánlotta, hogy majd kivisz minket ő a reptérre, nem is nagyon akartunk ezen túl sokat töprengeni. Utazásunk reggelén azonban ráébredt [a menedzser], hogy mi hatan vagyunk. Meg hogy vannak csomagjaink. Neki pedig egy személygépkocsija van. Kezdett a dolog ismét mókássá válni, ekkor ugyanis túl voltunk már azon a ponton, hogy a tömegközlekedést válasszuk, ami majd’ kétórás menetidővel kecsegtetett volna.

Görög ember kétségbe azonban nem esik, sztoikus nyugalommal hörpinti fel kávéjának utolsó kortyait, s megereszt egy-két telefonhívást. Máris van egy második jármű. Jók leszünk. Csak a taxisokkal kell majd vigyáznunk, nehogy meglincseljék a turistákat kisegítő sofőrjeink – mondja, miközben előkerülnek egy német rendszámos Mercedes kulcsai.

Minimum negyven fok, napsütés, sehol egy felhő. Adott egy légkondicionált, kényelmes járgány és egy egészen aprócska autócska mindenféle extra nélkül. Valahogy mindenkinek magától értetődik, hogy ki hova kerül. (Még jó, hogy három kevésbé figyelmes alakra három önfeláldozóbb jut, így legalább ezzel nem megy az idő.) Útközben kiderül ez-az sofőrjeinkről, Németországban töltött éveikről, a rodoszi télről és úgy általában megint meggyőződhetünk arról, hogy vannak még kedves emberek. Ráadásul még pénzt sem hajlandók elfogadni a szívességért cserébe, pedig elhoztak egészen a terminálig.

A repülőn már kissé fásultan foglalunk helyet, szembesülni próbálva a ténnyel, hogy Frankfurtban 12 fok és szitáló eső fogad majd bennünket. Egy kevés alvás, gyors akklimatizációs ruhacsere a mosdóban, s a gép már meg is kezdte a landolást.

Van egy olyan sejtésem, hogy nem mindegyikünk élvezte ezt a csodás tíz napot Görögországban. Én viszont imádtam, minden szürreális élményével, csapatépítő-jellegével és idegekre gyakorolt hatásával együtt, mert csodás emberek vettek körül mindvégig, jobbnál jobbakat ettünk, szép vidékeket jártunk be és a napsütést és meleget még meg sem említettem, pedig hát az sem volt utolsó. Szóval jó volt. Nem kicsit. Megyünk megint, pár év múlva ugyanott.

∞

Július 23.

Azt hiszem, úgy 10 körül kellett volna elhagynunk a hajót. Nem volt egyszerű, mert hát valaki elaludt, valaki egyáltalán nem volt még csak a környéken sem, mások kicsit lassabbak voltak a kelleténél, de hát ez van, ugye, ha hat totálisan ülönböző ember együtt nyaral.

Végül csak sikerült összeszednünk magunkat, átadtuk Aris-t a fejüket vakargató szerelőknek és az őszes hajú Don Juannak, a tulajdonosnak, akitől sosem volt túl messze minimum harmadannyi idős, igen mutatós barátnője. A foglalónk persze oda, hogyne. No de még így is remek nyaralás volt, szóval odase neki.

A srácok búvárkodással töltötték a napot, én sok-sok sétával, közben azon töprengve, vajon miként jutunk el este a város másik végében lévő hotelhez, mert hát a taxisoknak nyilván épp most kell sztrájkolniuk. Ipolyunk azonban megoldotta problémát seperc alatt, így kerültek végül a fiúk egy furgon hátuljába összes cókmókunkkal, én pedig előre a sofőr mellé, aki hallani sem akart arról, hogy a hölgy hátul utazzon.

Klikk a többiért!

A hotelben igazi ágyak, olyasfélék, amiket nem túr fel az ember naponta többször, hogy kihalássza alóluk a mentőmellényeket, tiszta fürdőszoba és jókedvű lányok, akik a pótágy kinyitásától röhögőgörcsöt kapva végül tőlünk kérnek segítséget. Spanyolok amúgy, emlékeim szerint.

Kisebb tanácstalankodási rohamot követően beültünk egy közeli vendéglőbe. A mókás, kézírással fordított menünek és a kreatív felszolgálónak köszönhetően nem alakult minden a megrendelés szerint, de még így is megtaláltuk a külváros egyik legjobb helyét, így nem panaszkodhatunk. Pár órával később vissza is jöttünk még egy körre, hiszen élőzenét ígértek. Mi pedig tátott szájjal élveztük a műsort, a középkorú, pocakos urak energikus táncát kacagó asszonyaik tapsának ritmusára, megint megállapítottuk, hogy szeretjük a görögöket, majd lassacskán elvonultunk, hogy másnap üdén térjünk vissza a hűvös, esős nyugat-európai valóságba.

Július 22.

Egy végre pihentetőnek mondható alvással töltött éjszaka után újabb rodoszi nap állt előttünk. Szerencsénkre a korán kelő nap hamar felmelegítette a marinabeli vizesblokk víztározó tartályait, volt hát végre hol forró fürdőt vennünk. Zár és zuhanyrózsa nélküli, tisztának semmiképp sem mondható közös zuhanyzó még sohasem tett ilyen boldoggá, még a csótánynak is örültem, aki őrjöngve rohangált körülöttem, míg el nem zártam végre a vizet. Boldogságunk a pumpálásra nem szoruló WC tette még teljesebbé, s ha nem töltöttünk volna mindezek előtt napokat a tengeren, alighanem ennek az eufóriának tulajdonítottuk volna, hogy hullámzik körülöttünk minden – mintha még mindig Aris-szal szelnénk a habokat.

Klikk a többiért!

Az ezt követő órák újabb fénypontja a mosoda volt, ahol a legkevésbé sem kedves néni finoman illatosra mosta az elmúlt napok megedzette ruhadarabjaink. Lett végre tiszta törölközőnk is, kellemesen langyos és ropogós. Szeressük a civilizációt, no, nincs ezen mit szépítgetni.

Este városi séta, az utolsó az óváros kanyargós, macskaköves utcáin. Forró, görög éjszakák, azóta is hiányoztok!

Július 21.

Eddig kérem totális tévedésben leledzettem a dátumokat illetően, oszt mégse szólt rám senki! No sebaj, mostantól majd jól csinálom.

Gondolom, így öt hónap és egy blogváltás után lassan ideje lenne befejeznem a görög sztorit. Igaz, a részletek halványodásnak indultak erősen. Persze könnyen megeshet, hogy az esetleges utólagos túlszínezés csak javít a helyzeten…

Valahol ott tartottunk, hogy egy mojito-ba fojtott lékelést követően elindultunk visszafelé, ismét útba ejtve Lindosz szépséges lagúnáját. Másnap friss vízzel és némi idegi túlfeszültséggel felszerelkezve ismét kifutottunk a nyílt vízre, hogy még aznap visszaérjünk Rodosz városába. Útközben László nekiállt vitorlát foltozni, fenn a magasban – Rolandunk verítékének hála, aki nem restellte felvontatni őt a főárbócra. A művelet eleinte “enyhe” stresszel járt, aztán anekdotáknak tápot adó eseménysorozattá fajult, amit igyekeztem minden lehetséges szögből megörökíteni.

Az újabb adrenalinsokkot követően már szinte természetes volt, hogy megint csak kikötünk a nyomortelepnél, mert hát kéne ez-az a Lidlből. Ezúttal Ipoly és Roland vágott neki a kalandtúrának, amit túl is éltek. Lett egy szép vödrünk [a jó matróz mindig igyekszik a hajót a lehető legtisztábban tartani] és sok-sok piánk, meg egy kevéske étel vacsorára.

Kicsivel később besiklottunk az azúros vizű rodoszi kikötőbe, némi forgolódást követően “leparkoltunk”, s mindenki boldogan vette tudomásul, hogy egyben vagyunk, még élünk.