A minap elindultunk moziba – amiből végül kocsmázás lett. Az alkohol pedig, ha másra nem is, arra mindenképp kiválóan alkalmas, hogy őszinte véleményük hangoztatására késztesse felhasználóit. Főleg, ha olyan emberek között van, akikkel amúgy is (mondhatni) bensőséges kapcsolatot ápol.
Adott tehát egy hangulatosan zajos vendéglátó-ipari egység, benne két igen jó barátommal és velem, valamint sör és bor megfelelő mennyiségben. Egyértelmű következmény, hogy előbb-utóbb témává válnak a nők és a férfiak, főbb tulajdonságaik, a köztük lévő különbségek, illetve egymáshoz való viszonyuk.
Elhangzott hát a már megannyiszor feldolgozott kijelentés, miszerint minden nő kurva [így hallottam én], de legalábbis hajlamot hordoz magában a kurvulásra [állítólag így hangzott el valójában].
Adódik tehát a kérdés, hogy ez mennyire igaz, illetve hogy a definíciós különbségek és egyéni erkölcsök mennyiben befolyásolják ezen hipotézis egyénenkénti előfordulását.
Mi minősül például kurvulásnak? (A továbbiakban majd igyekszem eufemizálni eme „tevékenységet”, csak hogy kevésbé bántsa finomlelkű olvasóim hadát bejegyzésem stílusa.)
Amennyiben egy hímnemű egyed halmozza az élvezeteket, legyen szó akár ártatlan nyálcsorgatásról, akár egyéjszakás kapcsolatok tömkelegéről, az menő. Igazi férfi, aki nem tesz mást, mint él a lehetőségeivel, valamint kihasználja az adódó alkalmakat. Minimum verbális vállveregetés illeti, amelyet a fiúkkal töltött esti italozások alkalmával nyilván fizikai is követ. (Blogom elkalandozásra hajlamos követői kedvéért elárulom, hogy még mindig vállveregetésről beszélek, nem pedig melegszerelemről.)
Ha viszont egy lány kapható könnye(bbe)n esetleges kalandokra, azt a hír szárnyrakapása után azonnal megvető megjegyzésekkel illetik és bekerül egy olyan skatulyába, ahonnan igen nehéz kikecmeregni – ha ugyan lehetséges egyáltalán teljes helyszínváltás és szereplőcsere nélkül. Elég ehhez akár egyetlen alkalom, a skarlát betű ott marad.
Félreértés ne essék, nem tört most elő belőlem a feminista. Promiszkuitás-párti sem vagyok. Hiszek ellenben az egyén saját akaratában és önrendelkezési jogában, s abban, hogy amíg ugyanezen egyén mások hasonló jellegű jussait nem sérti, az égvilágon senkinek semmi köze ahhoz, hogy mit csinál. Legyen bámilyen nemű.
Arról is vitatkozhatnánk, hogy hol kezdődik egyáltalán a „paráznaság”, mint olyan. Mert ha már ott meghúzzuk a határokat, hogy valakin szívesen ottfelejti az ember a tekintetét, s véleményét közvetlen társaságának is kifejezi, például a szemlézett egyed megemlítésével, hogy mások is gyönyörködhessenek, akkor bizony engem is megáldottak eme kétes hajlammal.
Még csak megsértődve sem vagyok egyébként, főként, mert ezalkalommal egy nagyon kedves barátom szájából hangzott el a kijelentés, akinek esze ágában sem volt megbántani bárkit is, csak szereti a jó erős sört és szívesen cserél eszmét velem. Egyszerűen csak kardoskodni vágyom valamiért, s ez most épp utamba esett.
Fontos változó lehetne ebben az egész kérdésben az egyéni neveltetés és világnézet. Mármint az ítéletethozó oldalán. Nyilván másként látja ezt mindenki, helyezkedjen el bárhol a bigottan vallásostól a habzó szájú „liberális” (nemi) sovinisztáig húzódó skálán.
A konzekvencia ennek ellenére meglepően egyszerű – a másik fiú véleménye alapján. Ő ugyanis ezt az egész estét meghatározó témát annyival tudta le, hogy a fészbukon mindezt lájkolná. Ennyi. A „paráznaság” legalább annyira lájkd, mint diszlájkd. A tanulságot mindenki vonja le maga.
